Apró koromtól kezdve klasszikus énekesnek, zenésznek készültem. Ám a gimnázium negyedik évében az összhangzattan annyira megrémisztett, hogy hirtelen más irányba fordultam: a francia nyelv felé.

Első évben a felvételim rosszul sikerült a Pécsi Egyetemen, úgy döntöttem, inkább világot látok kicsit, vagyis annak is a francia részét.

Testvérvárosunkban, Saint Georges de Didonne-ban, mely az Atlanti-óceán partján fekszik, ismertem már néhány embert, egész nyáron azon dolgoztam, levelekkel bombázva őket, hogy próbáljanak munkát lelni számomra.

Erőfeszítéseimet siker koronázta, miután beiratkoztam a Nyíregyházi Főiskolára, felhívtak Saint Georges-ból, hogy lenne-e kedvem egy akkor 9 hónapos kisfiút pesztrálni. Egy percnyi gondolkodás után igent mondtam. Így jártam Nyíregyházára három teljes napot, mely idő alatt elintéztem a halasztásomat.

Egy hét alatt készültem fel a nagy útra, melyet rettenetes izgalommal vártam. Az Atlanti-óceán partján fogok élni! Szinte fel sem fogtam. Ez volt az első alkalom, hogy repülőre szálltam, ezt is kíváncsian vártam.

Budapestből Párizsba repültem, majd onnan Bordeaux-ba.

A repülés fantasztikus volt! A tejszínhab felhők, melyek felett az ég olyan, de olyan komoly kék... Végig az ablakra tapadtam.

Párizsban azt sem tudtam merre nézzek, annyi ember vett körül,  mindenféle nációból. Láttam afrikaiakat, ázsiaiakat, gyönyörű, színes, hosszú ruhákban, volt aki sietett a gépéhez, más hangosan eszmecserélt társával, Sajnos csak átutazóként jártam ott, így rövid ideig élvezhettem csak ezt a kavalkádot.

Bordeaux-ban, a kicsiny reptéren már várt a nagymama, Odette, és  a kisfiú, Pierre-Arthur, egy pufók arcú, szőkés kislegény, akivel később rengeteg időt töltöttem.

Autóval utaztunk Saint Georges de Didonne-ba, egy kedves kisvárosba, melyet ma már második otthonomként tartok számon.

A kisfiú délelőtt bölcsődébe járt, így eleinte délelőttönként nyílt alkalmam arra, hogy felfedezzem a kisvárost. Emlékszem, hogy az óceánt szerettem volna először látni, elindultam hát  az ösztönömre hallgatva egy irányban, majd kérdezősködtem, merre  található az óceán. Az emberek nem értették, mire gondoltam, majd rájöttek,  hogy én a " tengert" keresem. ("L'océan? Ah, vous pensez a la mer!" - Az óceán? Ja, ön a  tengerre gondol!)

És felbukkant előttem az óceán, elnézést, a tenger. A homokos part mindkét irányban sziklákba rohant, a tenger kékes, zöldes volt. Mint később megtudtam, a Gironde folyó miatt, mivel a Gironde-öböl partján éltem, a folyó belefolyt az óceánba, a két víz össszekeveredett.

Eddig csak névről ismertem az osztrigát, itt alkalmam nyílt tüzetesen megismerni, mivel ebben a régióban, Charente Maritime-ben nagy hagyománya van az osztriga tenyésztésnek- és az elfogyasztásának.

Szétnyitottak előttem fura alakú, hullámos nagy kagylókat, ez volt az osztriga, és nyersen, egy kis citromlével meglocsolva felhörpintették. Én kedvelem a tengeri herkentyűket, igaz, eddig nyersen még nem ettem, de az osztriga bejött nekem. A tenger ízét éreztem benne.

A tengerparton csodálatos villákat találtam, főleg a Royan felé vezető úton, ahova már bringával indultam el minden reggel. Mint megtudtam, sokat lebombáztak a második világháború alatt, de néhány, szerencsénkre megmaradt. A legtöbb villa a parton helyezkedett el, de a parttól párszáz méterre is leltem még hasonló csodákra.